Ismerös érzés fog el, mikor olvasom ezt a verset…
Ha…
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hütlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letünt boldogságom sötét fejfájára.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegö ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Oh, ha tudtad volna, mennyi dicsöt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tölem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Vándorlok kifosztva mindenböl, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatöröl hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!
1897 április 4
