Ember az embertelenségben
Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerön,
Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az üzött magyarságban,
Újból-élö és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján,
Tetön, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedönek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél örizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek,
Oh, minden Jövö, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülö fajtám.
Aztán rossz szívemböl szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
1916. szeptember
