A hold megbocsájt
Savanyun, csonkán, nagy mezök fölött,
Talán tizedszer ílyképp, megrabolt,
Balog utasként ballag át a Hold.
Arcán vén kópék fáradt mosolya
S alant szörnyedt, bús sóhajba veszö
Kínjaival mered föl a mezö.
Forradásos mezö, fukar, kopár,
Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg
Fényével a Hold öntözgeti meg.
S fagyos fényben e nagy hulla terül,
De messze szélén félénk vándorul
Egy lyány csókos férfiára borul.
Mintha sohse járt volna itt Halál,
Az Élet, ez az eltörött derék,
Kígyós örömmel üti föl fejét.
S mert Földre nézni csókért küldetett,
A Hold ujjongva, bízón kiragyog
S száz halál-bünért küld bocsánatot.
